A klasszikus szilikát- vagy ásványi festékeket a kiváló minőségű kialakítás és a elnyűhetetlenség mítosza övezi. Ennek hátterében a vízüveg ásványi kötőanyag, valamint a kiemelkedő, különösen a korai modernizmusból származó műemlékeken történt számos alkalmazás rejlik. A 19. század vége felé a vízüveg kötőanyaggal készült festék- és bevonatrendszerek a festékvegyészet és -technológia új fejezetét nyitották meg, minőségileg és mennyiségileg egyaránt megfelelő eszközöket kínálva a tartós és időjárásálló művészi homlokzatok kialakításához.

A vízüveg alapvetően vízben oldott üveg. Különbséget teszünk kálivízüveg és nátronvízüveg között. A festékgyártásra kizárólag a kálivízüveg (festékvízüveg) alkalmas. A szilikátfesték száradása a víz elpárolgásával és a levegőből felvett szén-dioxid hatására történik. Ezen folyamat során a vízüveg „szilikátosodik”, és a pigmenteket az alapfelülethez köti. Annak érdekében, hogy ily módon ne alakuljanak ki „túl szilárd” felületek, ajánlott szilikátfestékkel csak szilárd vakolatú alapfelületeket festeni.

A természetes, ásványi színezékek teljesen fényállóak és időjárásállóak, ezért a szilikátfestékek a kötőanyaguknak, a vízüvegnek köszönhetően mattak, de különösen „ragyogóak” is. A vízüvegnek ellenálló, szervetlen pigmentek miatt a színválaszték korlátozott, és inkább a történelmi építészetre jellemző színeknek felel meg. Az egyenetlen száradási feltételek miatt előfordulhatnak színárnyalatbeli eltérések, amelyek nem minősülnek hibának. A szilikátfestékeket a DIN 18363 szabvány szabályozza. A szilikátfestékek a legnagyobb páraáteresztő képességű festékek közé tartoznak. Homlokzatokon való felhasználásukhoz többnyire hidrofób tulajdonságokkal látják el őket.